Versek

A festményeimhez költők által írt versek

Pirkadat

Ma még a Nap fénye ragyogva érkezik,
a sok üde levél abban sütkérezik.
Megcsillan ilyenkor a harmatcsepp szeme,
hajnal fénye ennek igen nagy mestere.
Tükrözi a napfényt sok elrejtett kis tó,
ébredő madarak dala már hallható.
Táncol a víz tükrén a bíbor napsugár,
virágok kelyhéből árad az illatár.
Aztán egy hajnalban szürke lesz a tájék,
meglehet, hogy ez már egy nyár végi játék?
Talán a pirkadat festi majd át lassan,
amikor a sok fát meglepi szép halkan.
Eltűnt a harmatos virág, a sok levél,
miközben különös hangokat hord a szél.
Most ez a furcsaság átsuhan a fákon,
beterít mindent itt hirtelen, úgy látom.
Mert hát közeledik már az a nap tényleg,
mikor a szép hajnal szürkére vált végleg.
Beleremeg minden, megrázkódnak a fák,
ők ezt a változást rég tudják, és várják.

Bőr István

Árnyékba húzódva

Nyár van, forró a levegő,
vágyam egy árnyas pihenő.
Fényét ontja Nap a Földre,
szikrát szór a tengervízre.
⠀
Nagy a hőség, izzik a lég,
italokat hűsít friss jég.
Tengerparton a szél zenél,
ettől minden enyhet remél.
⠀
Sós illat szál, leng a légben,
jólesik ilyen hőségben.
Simogatva ölel körül,
majd egyre távolabb kerül.
⠀
Néhány épület, egy-két fa
árnyákot vet rá az útra.
Jó egy kicsit itt hűsölni,
az árnyékban megpihenni.

Bőr István

Zuhogás

Május aranya hull a földre
oly szép tavaszi zuhogás,
folyó vízét is felnövesztve,
indul a földi rohanás.
⠀
Sekély partjai között a víz
zúdulva száguldoz alább,
először még csendes és szelíd,
majd sziklák közt rohan tovább.
⠀
Égi és a földi zuhogás
hangos szóval ölelkezik,
hegyek közti barát, nem más,
egymás nélkül nem létezik.
⠀
Parti zöld édenkertet éltet
égből hulló friss zuhogás,
színessé teszi ezt a képet
alkonyi napfény ragyogás.
⠀
Hajnal pírja festi az eget,
folyó vize tükör neki,
mikor e kettő összenevet,
szép útjukat jelképezi.

Bőr István

Három picinke

Néhány évvel ezelőtt a Kékestetőn pihentem,
a gyógyító kezelések előnyeit élveztem.
Reggelente az erkélyen cinkék hada sereglett,
első reggel, hogy megláttam, bizony nagyon meglepett.
⠀
Eddig tisztes távolságból láttam e madarakat,
csodálattal hallgattam a belőlük jött hangokat.
Minden reggel odajöttek, egymás után sorjában,
élvezettel néztem őket a jó meleg szobában.
⠀
Egyszer a nyitott ajtón át egy mókus is benézett,
nem tudtam én mire vélni akkor ezt az egészet.
Sétálgattunk lent a parkban évszázados fák között,
körülöttünk egyre-másra néhány cinke körözött.
⠀
Napraforgó magot fogtam akkor a tenyerembe,
és láss csodát, egy kis cinke odaszállt a kezembe!
Felkapott egy napraforgót, vitte is már messzire,
ezután még egymás után több madár is szállt ide.
⠀
Éreztem kis apró lábát tenyeremben pihenni,
azt, hogy ilyen megtörténhet, nem akartam elhinni.
Aztán lenn a földön egy ki mókus szaladt énfelém,
majd megállt, és azt gondoltam, talán élelmet remél.
⠀
Kezemből a szem mogyorót nagy hirtelen kikapta,
pár lépéstment, majd az ételt lassan elfogyasztotta.
Ilyen közel sosem láttam mókust és a cinkéket,
szívem mélyén most is őrzöm ezt a kedves emléket.

Bőr István

Hóember karácsonya

Egy hóember élete

Mikor télen nagy hó esett,
sok hóember megszületett.
Gyermekektől hangos napon
gömbölyödtek a friss havon.
⠀
Egy kis gombóccal kezdődött
mi a kezünkben képződött.
Görgettük a puha hóban,
néztük, kinek is megy jobban.
⠀
Készült három nagy hólabda,
egymás tetjére rakva.
Hasán kicsi szén gombokkal,
fején lyukas vasfazékkal.
⠀
Szeme helyén szén ragyogott,
egy répából orrot kapott.
Kopott seprű volt a keze,
csíkos sál az öltözete.
⠀
Így állt hosszú napokon át,
őrt állt, vigyázta a portát.
Jött tavasz, és elolvadt,
helyén csak egy tócsa maradt.
⠀
Szomjas föld azt is beitta,
helyét semmi nem mutatta.
Ilyen rövid volt élete,
szemünket gyönyörködtette.

Bőr István

Hólepte

Országunknak van oly része, ahol ilyen kép várt,
kopár ágak között a tél belepte a határt.
Szürke égből fehér pihék szálltak le a földre,
ilyenkor a Nap sem kúszik gyakran fel az égre.
⠀
Patak partján, erdő mélyén hóborította fák,
büszkén állnak, mint csillogó, szépséges paloták.
Elsárgult, tavalyi levél leng a téli szélben,
tükröződik be nem fagyott patak friss vizében.
⠀
Tél illata körbe fogja, belengi a tájat,
hótakaró borítja be a közeli házat.
Hol a patakvíz befagyott, ott jégvirág nyílik,
a kószáló apróvadak tájat megszépítik.
⠀
De ameddig az éjszakák fagyosak, hidegek,
lehet, megajándékoznak hóval a fellegek.
Minden csendes, alszik a táj és a vén hegytető?
Vannak tájak, ahol kinyílt már a téltemető.
⠀
Azt jelzi tán, hogy a tavasz erre lopakodik,
bármilyen szép is ez a tél, ideje kitelik.
Egy nap, mikor felhők mögül a Nap kikukucskál,
ágak között egy kis mókus párjával szaladgál.

Bőr István

Kibontakozás

Hideg napok szép varázsa
visszagondolni a nyárra.
Durozsoló kályha mellett
idézek fel emlékeket.
⠀
Zölden viruló réteken
megpihentetem a szemem.
Mígnem eljön a változás,
Szép piros kibontakozás.
⠀
És ez bizony nem lehet más:
piros pipacs ringatózás.
Élénk színe vonzza szemem,
át az üde zöld “tengeren”.
⠀
Levelei táncot járnak,
integetnek a világnak.
Illata nincs, mégis kedves,
könnyed szélben szirma repdes.
⠀
Azt üzeni: nézd, itt vagyok!
Napfényben neked ragyogok.
Rövidke életem alatt
szép emlékem benned maradt.

Bőr István

Használhatatlan

Használhatatlan?

Sűrű erdő közepében
áll egy öreg házikó,
egymagában, összetörten:
szomorú látnivaló.
⠀
Valamikor, fénykorában
milyen büszkén állhatott!
Fürdött a Nap sugarában,
csodaszépen mutatott.
⠀
Ma már szél járja a tetőt,
héjazata megkopott,
ablaka már régen betört,
födémje is berogyott.
⠀
Vajon mért hagyták magára,
ami kedves volt egykor,
válasz nincs a rossz sorsára,
gondolnak rá némelykor?
⠀
Nem lehet így benne lakni,
minden része elkopott,
födémjén át lehet látni
sok ragyogó csillagot.
⠀
Bizony így használhatatlan,
milyen sorsa lesz neki?
Talán nem lenne hasztalan
végre felújítani!

Bőr István

Lokapodó ősz

Loapkodó ősz

Milyen hamar eltelt egy év
oly sok minden történt közben,
fülemben cseng most egy szép név:
jön az ősz, közeleg csendben.
⠀
Kicsit még vár, idetekint,
hiszen nincs vége a nyárnak,
néha esőcseppeket hint,
tarka színt hoz a zöld fáknak.
⠀
Még a sokszínű virágok
nem hallják a hívó szavát,
bár csábítóak a hangok,
még a tücsök játssza dalát.
⠀
Ám ahogy az idő halad
szaporázza a lépteit,
ami levél a fán akad
azokból a földre terít.
⠀
Hűvösebbek a nappalok,
gyengébben süt le ránk a Nap,
gyérülnek a sűrű lombok,
minden fa őszi ruhát kap.
⠀
Színezi a szőlőtőkét,
beérleli a szemeket,
majd a dér kíséri léptét,
reggelre mindent betemet.

Bőr István

Csend és nyugalom

Erdő mélyi folyó partján
halász csónakok pihennek,
üres a kis parti sétány,
a levelek sem rebbennek.
⠀
Csend és nyugalom a tájon,
Nap fénye csillog a vízen,
a rekkenő nagy melegben
a fák lombja is megpihen.
⠀
Felhők lassú táncot járnak
játékosan és kecsesen,
még a Napot is bevonják
és körbefogják lelkesen.
⠀
Eltakarják játékosan,
majd gyorsan tovalebbennek,
ha nem sikerül a tervük
egy pár könnycseppet ejtenek.
⠀
Folyóba érve a könnyek
kicsi köröket festenek,
aztán mikor összefolynak,
Nap fényében mosolyognak.
⠀
Így pihennek békességben,
a nyári nap melegében,
a nyugalom tengerében,
lombos erdő rejtekében.

Bőr István

Présházak

Gyermekkoromban nagyapám
szőlőjében dolgozott,
szőlőtőkén, és gyümölcsfán
sok finomság ragyogott.
⠀
Volt ott minden, körte, alma
kígyózó szőlő sorok,
mind nagyapám birodalma,
ő ezekkel álmodott.
⠀
Egy présház állt a kert végén,
borospince alatta,
és ő rendes gazda lévén
azt meg is látogatta.
⠀
Volt ott bor finom szőlőből,
és borízű almából,
vendéget kínált ezekből,
kicsiny birodalmából.
⠀
Emlékszem az öreg házra,
mindig hűvös volt benne,
nem tudom, mi lett a sorsa,
nem láttam jó ideje.
⠀
Több présház volt a faluban,
szőlőtermő vidék volt,
másképp éltek akkoriban,
az az idő rég emúlt.

Bőr István

Útszéli virágzás

Elindultam egy hosszú sétára,
hegyi útra, nyugalomra vágyva.
Süssön a Nap, virágillat szálljon,
szép szirmokon harmatcsepp pompázzon.
⠀
Vitt a lábam az illatfelhőben,
gyönyörködtem virágos mezőben.
Hallgattam a táj reggeli csendjét,
levélen játszó szél halk zenéjét.
⠀
Néhány szál virág kérdőn nézett rám:
közöttünk vagy, miért lennél árván?
Neked nyíltam, látod, már vártalak,
tudtam, ha itt jársz, felvidítalak!
⠀
Látod a színek milyen sokfélék?
téged hívogat a zöld, sárga, kék.
Pihenjen szemed dombok lankáin,
kizöldült fák suttogó lombjain.
⠀
Séta közben az árnyas fák alatt
állj meg, és hallgasd a madarakat!
Neked küldik reggeli dalukat,
vidd magaddal, lelkedben megmarad.

Bőr István

Mezei bokréta

Mikor a tavasz nyárba fordul,
és felhő sincs a rét felett,
zöldül minden, virágba borul
földre színeket festeget.
⠀
Sok tarka virág mind sorba áll,
Nap melege hívja őket,
illatfelhőjük messzire száll,
várják már az érkezőket.
⠀
Most hirtelen, nagy zümmögéssel
méhek csapata száll ide,
repkednek ők nagy élvezettel,
díszes virágok kelyhibe.
⠀
Játszik a szél, hogy hajladoznak
ritmusára a virágok,
bennük bogarak lakmároznak,
jó világ van most őrájuk.
⠀
Eljön az este, és a kelyhek
egyre- másra bezáródnak,
másnap reggelig elpihennek,
újra pompába borulnak.

Bőr István

Medárd napján

Tavasz végén, nyár elején sűrű felhők járnak,
így köszönnek, tisztelegnek ők Medárd napjának.
Szürke égen felhő vonul, egymás után szálldos,
lenn a földön búzamező hűs széltől hullámos.
⠀
Felhők alatt vidám fecskék körbe-körbe szállnak,
ha a szél mozgatja őket furcsa táncot járnak.
Hull az eső, ázik a föld, kell víz a mindennek,
égig érő jegenyefák Napnak integetnek.
⠀
Néha nagyot dördül az ég, villámok cikáznak,
nappali fényt kölcsönöznek nyári éjszakának.
Negyven napig tart ez a bál, Medárd nap ünnepe,
ezalatt még a Napnak sincs kisütni sok kedve.
⠀
Majd, amikor végére ér, és az ég kitisztul,
ragyog a Nap, a sok felhő jó messze elvonul.
Legyen emlék, mikor Medárd kedvünket rontotta,
felhő takarta a Napot, könnyét osztogatta.
⠀
Tűz a Nap már kora reggel, sugarait ontja,
tombol a nyár, a jó időt semmi el nem rontja.
Irány a strand, vagy egy vízpart, élvezzük a nyarat,
hűs habokban, nyáridőben mindenki jól mulat!

Bőr István

Tündérrózsák

A tavon

Apró tó vize feltekint az égre,
fentről Napkorong néz a tó mélyére.
Megakad szeme csónakban egy lányon,
és a víztükrén, sok csodás virágon.
⠀
Gyönyörű lánynak szomorú a lelke,
szülői háztól elköltözött messze.
Hiányzik anyja becézgető szava,
édes otthonának rózsa illata.
⠀
Régi szerelem emléke is gyötri,
jó lenne Őt most, forrón megölelni.
Hideg tó vízén tündérrózsa mondja,
elmúlt szerelemnek, kihűlt a csókja.
⠀
Sötét felhőfolt úszik fenn az égen,
könnycseppjei már csillognak a vízen.

Balogh Béla (Mladányi Balogh Béla)

Kincses bírtok

Rácsok

Rácsok, mik megállásra késztetnek.
Rácsok, mik kíváncsivá tesznek.
Vajon mögöttük mi lehet, ki lehet?
Hogyan élnek ott az emberek?
Örök rejtély, hogy van-e ott kikelet,
Hogy milyen tiszták a lelkek,
hogy vidámak-e ott az emberek?
Rejtély, kívülről könnyű belátni,
de ki belül van, mit lát idekinn?
Fák lombjának susogása mindent eltakar.
A felhők odafentről semmit sem mondanak.
Állsz, s nézel, csodálkozol.
Sok-sok év eltelik, várakozol.
⠀
Míg végül Te is odakívánkozol…

Kurunczi Mária

Tavaszi varázslat

Virágzó tavasz

Tavasz csalhatatlan jele
kertben virágok erdeje.
Arany krókusz dugja fejét,
nézd ibolya szerény kékjét!
⠀
Nárciszoknak sokasága
új színeket hoz a tájra.
Nekem kedvencem a fehér,
piros porzókkal közepén.
⠀
Piros szalag szirmán körben,
bújnak elő egyre többen.
Sárga ragyog csodás színben,
zöld levelek közelében.
⠀
Most györgyike tűnik elő,
hajnal fényében éled ő.
Majd a jácint dugja fejét,
elém tárja a szépségét.
⠀
Tavasz mindegyik virága
természet szép ajándéka.
Illatukat viszi a szél,
rajtuk sok-sok méh döngicsél.

Bőr István

Vízparti ház

A vízparti ház ma már,
oly szomorúan néma,
a múltnak szép emlékét felidézni
még visszajárok néha.
⠀
Fogtuk egymás kezét
a csillagokat nézve,
a pillanat soha el ne múljon
az égieket kérve.
⠀
Szemed szerelem tüzétől
vággyal volt teli,
éreztem akkor,
hogy lelkem fölperzseli.
⠀
Loccsant a víz
part menti köveken,
egy-egy cseppje megpihent
felhevült testemen.
⠀
Suttogtak a fák,
mind szerelmünkről fecsegett,
szégyenlősen húzott
a Hold arcára felleget.
⠀
Ma már minden napom
bánattal van teli,
nincs ki hervadó testem
forrón átöleli.
⠀
Barátom is csupán a csillag,
mely a fák lombjain pislog át,
part menti kövek közt a víz
csendesen folyik tovább.

Balogh Béla (Mladányi Balogh Béla)

Múltidéző

Egy régi kép

Emlékeimben él egy régi ház,
ablakáról rég lekopott a máz.
Fehérre meszelt ódon falai
mi mindennek lehettek tanúi!
⠀
Láthattak örömöt, bánatot tán,
hallották: télen csilingelt a szán.
Gyerek aludt a kemence padkán,
jószág szaladgált poros udvarán.
⠀
Talán a gyermekkor jött vissza hozzám!
Régi keret frissen festett falán,
öreg bútor, asztalán szál virág,
kertben csendben bólogató faág.
⠀
Öreg a ház, megkopott az emlék,
e korba ej, sokszor visszamennék.
Gondtalan telt éjjelem, nappalom,
bár ami elmúlt, vissza nem kapom.
⠀
Oly jó néha merengni a múlton,
hagyni, egy kép oda visszahúzzon.
Gyermekkor elmúlt, a kép csak emlék,
ha tehetném: hej, de visszamennék.

Bőr István

Viskó

Az én otthonom

Duruzsol az erdő, hallom halk suttogását,
élvezem szépségének nyugtató varázsát.
Itt élek már rég, távol a zajos világtól,
város morajától, emberi zsibvásártól.
⠀
Fölöttem felhők veszik vállukra a Napot,
leszökve az róluk, a kéklő mindenségben ragyog.
Illatot terít a szél mindenhova széjjel,
madár dal érkezik, vadak halk neszével.
⠀
Erdők békéjében, bokrok sűrűjében,
itt áll az én viskóm, szelíd egyszerűségében.
Az évek már rég csiszolják a testem, lelkem,
békében megöregedni, ide menekültem.
⠀
Emlékem olykor vissza-vissza visz a múltba,
mikor boldogan hajtottad fejed, ölelő karomba.
Mikor sziklák ívéről kémleltük a tájat,
majd próbáltunk gátat vetni a tenger,
vad hullámai támadó hadának.
⠀
Néha ábrándokat szövök, szebbnél szebbeket,
míg a pók fent a sarokban hálót szövöget.
Kínt mikor az est sötét fátylát bontja,
a Holdat milliónyi csillag körbe udvarolja,
puha vánkosomon, álomra helyezem fejem.

Balogh Béla (Mladányi Balogh Béla)

Harmatcsepp

Hatmatcsepp

Hajnalban, ha az ég harmat cseppje hull
minden alvó virág kelyhe kitárul.
Éltető cseppjét szirmaiba zárja,
ébredő fényben vendégét így várja.
⠀
Méhek szállnak rá hangos zeneszóval,
elhagyják aztán finom virágporral.
Pillangók jönnek a hajnali fényben,
hangtalan szállnak friss reggeli szélben.
⠀
Sürgés-forgásuk eltart egész estig,
míg a Nap végül pihenőre nyugszik.
Minden szép virág kelyhe becsukódik,
elpihennek ők is másnap hajnalig.
⠀
Azután ismét kezdődik egy új nap,
virágpor gyűjtés estig is eltarthat.
Minden rovar, bogár eledelt itt kap,
napközben akár többször is fordulhat.

Bőr István

Jégvarázs

Ez ám a tél igazi arca,
tengeren dúl az elemek harca.
Szél, és víz őrületes tánca
csipkét alkot tenger lámpására.
⠀
Vadul felkorbácsolt vízcseppek
őrtorony pászmáin megpihennek.
Vad viharban jéggé dermednek:
jégből varázsolt meseszép képek.
⠀
Apró jégcsapok egyre nőnek,
játékszerei tél hidegének.
Megcsillanó színek világa:
millió fénycsík mind jégbe zárva.
⠀
Mily nagy művész ez a két elem,
de csatájuk: maga a félelem.
Mert ez itt a mozgás halála:
vízbe zárt csodák jeges világa.
⠀
A hideg az úr itt, és a fagy,
majd a szélharag lassan alábbhagy.
Elszáll a légben, kisüt a Nap,
a fagyott világ új életet kap.

Bőr István

Adventi hangulat

Eljött újra az év utolsó hónapja,
minden szív a legszebb ünnepeket várja.
Advent havában megtisztul a sok lélek,
meghitt hangulatban töltjük az estéket.
⠀
Várjuk a Karácsonyt úgy, mint minden évben,
szeretet, béke, és tisztaság jegyében.
Gyermekek szívében ünnepi izgalmak,
vajon mi lesz az, mit ajándékba kapnak?
⠀
Emberi szíveknek van egy titkos vágya,
béke, és nyugalom szálljon a világra.
Tisztelje egymást minden földi ember,
szív szava legyen a legerősebb fegyver.

Bőr István

Seherezádé

Kelet világa tűnik fel előttem,
ha Seherezádé képét megnézem.
Mesébe illő az az álomvilág,
mely évszázadokon repít engem át.
⠀
Sahrijár szultán, ki bosszúra éhes
a keze szüzek friss vérétől szennyes.
Így állna ő bosszút csalfa asszonyán,
megöl minden szüzet a nászuk után.
⠀
Elfogytak a lányok, már csak egy maradt,
a vezír lánya karjaiba szaladt.
De mivel féltette drága életét,
a szultánnak este új mesét mesélt.
⠀
Ám azokat este bíz’ be nem fejezte,
mindezt ezer, és egy éjszaka tette.
Életét a szultán így megkímélte,
mesemondónak életét nem vette.
⠀
Mese, vagy valóság, mi akkor történt,
vagy csak kitalálták ezt a szép mesét?
Bárhogyan is volt, legyen ez tanmese,
a szájhagyomány örökre éltesse.

Bőr István

Vadvirágok

Néhány szál virág...

Néhány szál virág a lelkednek,
hogy a szépség járja át,
mert a virágok mosolya
beragyogja lelked falát!
Oly tiszták a virágok,
s mind oly csodálatosan szép,
mint nyári égbolt mezején
az azúr színű ég!

Forgóné Tibor Erzsébet (Liza)

Indián nyár

Az én indián nyaram...

Fekszem a vízparton,
s bőrömön megcsillan a napfény!
Lágyan simogat, mint egy
titokzatos kéz, mely régi emlékeket idéz!
⠀⠀
Elsuhant az ÉLET mellettünk –
szinte észre sem vettük,
s rádöbbentünk, hogy a boldogságunkért
oly keveset tettünk!
⠀
S hallod ezt a hangot? –
mely belülről MEGÁLLJ-t kiált!
És ezt súgja halkan:
“a boldogság még Neked is jár!”
Ne menj el mellette szótlan,
érezd, mily csodás lehet még
ez az INDIÁN NYÁR!

Forgóné Tibor Erzsébet (Liza)

Útszéli virágzás

Csak a hegyekbe vágyom

Csak a hegyekbe vágyom,
fel a magasba, hogy szálljon
gondolatom, messzire a gondom,
hogy a szellő vigye el bánatom.
⠀
Csak a hegyekbe vágyom,
hol napsütötte oldalon
virulnak apró szirmok
szállnak el sóhajok.
⠀
Csak a hegyekbe vágyom,
oda, hol Rá gondolhatok.
Hol már messziről látom
a felkelő vidám napot.
⠀
Csak a hegyekbe vágyom,
hol a völgybe lelátok,
a piros cserepes házakon
kémények füstje szállong.
⠀
Csak a kéklő hegyekbe vágyom,
hol még meglelem boldogságom.
Ahol majd egyszer nyugodhatok,
utoljára válladra borulok,
ha végképp rám borul az alkony.
⠀
Csak a hegyekbe vágyom.

Kurunczi Mária

Vízimalom

Erdész élet

Erdőn járok, fákat látok.
Őzet, vadat megtalálok.
A madarak énekelnek,
szépen zeng ez egy erdésznek.
⠀
Kicsi ház a nagy tisztáson,
odavárom én a párom.
Dalos kedvű a szerelmem,
így jó élni az erdőben.
⠀
Hogyha tél jön, sok fát vágok,
hóesésben havat hányok.
Mégsem vagyok én hóhányó,
minden állat a barátom.
⠀
Kicsi patak a ház mögött,
partján a fű szép üde zöld.
Lepke száll az ágak között,
szívembe szeretet költözött.

Kurunczi Mária

Vadvirágok

Lánykérés

Tűzpiros ruháját nyaka köré kapta.
Hátat fordított ő a szélnek és a Napnak.
Már kora délután készült is a bálba,
hogy pipacs úrfikkal a palotást járja.
Fel is kérték hamar, kézről kézre pattant,
hanem szép ruhája tánc közben elhasadt.
Én már sírtam volna, hogy ilyen megesett,
de ő ezen is csak nagyokat nevetett.
Vége lett a bálnak, magát jól érezte,
mert reggelre egy pipacsfiú a kezét is megkérte.

Kurunczi Mária

Menedékház

A távolból látod, kirí a tájból.
Megnyugvásod talán itt találod.
Véget ér az ösvény, lassan esteledik.
A menedékházat még el kellene érni.
Kispatak csobogó, fürdeni kell benne,
hogy hosszú éjszakán szép álmod legyen.
Óvatosan lépkedsz a selymes zöld füvön
csend és nyugalom van égen és a földön.

Kurunczi Mária